in English Akadálymentes megjelenítés Instagram Facebook
Közös örökségünk a múzeum!

„Jámborok és zenebonák” Jászberényben Jászberény – Kövér-tanya I. lelőhely feltárása

 2020.06.19 07:05

Ez a csodás régészeti terminus technikus Jakab bácsitól, Móra Ferenc kiváló ásatási munkásától származik, jelentése pedig a csóró szegény és kistafírungolt gazdag sírokra vonatkozik. (Móra Ferenc: Utazás a föld alatti Magyarországon – Hun sírok, hun nem azok... – A jámborok meg a zenebonák. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982, 248–255.)
Jakab bácsi fején találta a szöget, nincs ez másként egyik ásatáson se: gazdagok és szegények emlékei egymás mellett bukkannak elő a földből.

Így történt ez Jászberény mellett is, amikor a várost elkerülő közút északi szakasza építését megelőző feltáráson dolgoztunk. A tervezett elkerülő szakasz Jászberénytől északra, a Zagyva és a Gyilkos-ér között fog elhaladni. 

Hogy miért pont itt történt a feltárás?

A törvény előírja, hogy minden olyan beruházás előtt, amelynek földmunkáival elérhetik a régészeti lelőhely kultúrrétegeit és ezzel elpusztíthatják azt, szakszerű megelőző régészeti feltárást kell végezni. Ezt a feladatot a régészeti feltárási jogosultsággal rendelkező múzeumok látják el.
Az elmúlt évtizedben egyre szigorodtak az útépítésekhez kapcsolódó régészeti feltárás szabályai. Sajnos a szakmának sok kompromisszumot kellett kötnie annak érdekében, hogy múltunk emlékeit a lehető legnagyobb mértékben és lehető legjobb szakmai színvonalon továbbra is fel tudja tárni. Egy adott lelőhely feltárására függetlenül a lelőhely méretétől, intenzitásától 30 feltárásra alkalmas nap áll rendelkezésünkre. A korábban elfogadhatatlan téli ásatás mára már nemhogy megengedett, hanem egyenesen elvárt.
Amikor tavaly nyáron elvégeztük az útépítéssel érintett lelőhelyek próbafeltárását, aminek eredményei a későbbi teljes felületű feltárásra kijelölt lelőhelyrészek meghatározásához szolgáltattak adatot, még nem gondoltuk, hogy késő ősszel, november 7-én fogunk kezdeni. 

Igyekezni kellett, hogy az átmenetileg beállt csapadékmentes időjárást kihasználva minél nagyobb területen jussunk túl. Így is nehézkes volt a munka, a nap egyre később tápászkodott ki az ágyából lassan melegítve fel a levegőt. Mire már enyhült volna az idő annyira, hogy az éjszaka megfagyott talaj is engedett az ásóknak, napocskánk ismét nyugovóra tért. Végül a jó öreg időjárás, ami több milliárd éves tapasztalatával bölcsebbnek bizonyult a téli ásatást erőltetőknél, megkönyörült rajtunk és december 1-jén gyönyörű fehér hótakaróval borította be a felszínt. Ezt az érvet már mindenki elsöprőnek érezte, ennek köszönhetően haladékot kaptunk a következő év tavaszáig. Február végén tértünk vissza, de csak azért, hogy a tavasz elején egyébként tapasztalható csapadékos időjárás miatt ismét leálljunk egy-két hétre. Az április végül száraz időt hozott, ezért sikerült befejeznünk a munkát minden felszínen május végére.

A lelőhelyen főleg a római kori szarmata népesség telepjelenségeit azonosítottuk. A szarmaták egy keleti származású lovas nép, akik az I. század elején a rómaiak hívására telepednek le a Dunától keletre és egészen az V. századig kimutathatók nyomaik, amikor is a hun hódítás után fokozatosan asszimilálódnak és végül 568 húsvétján maradékuk a longobárdokkal együtt Észak-Itáliába vonul.
Az óriási méretű szabálytalan formájú agyagkitermelő, a kisebb, szabályos kör alakú élelem tárolására szolgáló, vagy a meneteles, nyúlványos lejáratú, valószínűleg állatok őrzésre szolgáló gödröktől kezdve a földbemélyített, tüzelő alkalmatosság nélküli gazdasági épületeken keresztül a hús, vagy vadon termő gyümölcsök, bogyók tartósítására szolgáló füstölő rendszerekig tártunk fel jelenségeket. Érdekessége a telepnek, hogy egy darab, egyébként egy jó megtartású, kerámiával gyönyörűen kirakott, jól átégett platnijú kemencét találtunk csak, de ez sem egy épületen belül volt, hanem egy gödör oldalába bevájva. Az épületek egyikében sem sikerült kemencét, vagy bármilyen tüzelésre utaló nyomot megfigyelni. 
A szarmata népesség objektumai felülrétegeztek egy neolit, más néven újkőkori, annak is a középső időszakára tehető telep jelenségeit. Jellemző objektumok a szintén agyag kinyerésére szolgáló nagyméretű gödrök, néhány kút, valamint sikerült megfigyelnünk egy jellegzetesen a neolitikum időszakához köthető szabályos öt soros, cölöpszerkezetes épületet.

Ahogy az élet, úgy az elmúlás is része egy nép életének, aminek kézzel fogható bizonyítékai a temetők. A lelőhely legérdekesebb objektumai kétség kívül a feltárt sírok voltak. Megtaláltuk mind a szarmaták körárokkal elkülönített, mind a neolit kultúra néhány zsugorított helyzetben eltemetett sírját is, sőt a lelőhelyen magát csak sírjaival képviseltető kora avar népesség temetőrészletét is.

A feltárás során tíz avar sírra bukkantunk. Ez a temetőrészlet a nyomvonal déli szegélyen mutatkozott, négy sírsor legvégét sikerült megtalálni. A temető nagyobb része kívül esett a megkutatott területen, de most már tudjuk, hogy ott van és bármikor lehetőség van a szisztematikus feltárásra is.

A sírokban talált tárgyak alapján a temetőnek ez a része az avarok első hullámára, az ún. korai avar korszakra keltezhető. Hogy ez a korszak mikor kezdődött, azt egészen pontosan tudjuk: 568-ban. Az történt ugyanis, hogy a mai Dunántúlon élő germán nép, a longobárdok királya, Alboin szövetségre lépett a Kárpátok keleti peremén – tehát még jócskán a Kárpát-medencén kívül – tanyázó keleti lovasnomád nép vezérével, Baján kagánnal azzal a céllal, hogy közös erővel győzzék le a Tiszavidéken, Erdélyben királyságot létrehozó szintén germán népet, a gepidákat. A kettős szorításba került gepidákra 567 tavaszán megsemmisítő vereséget mért a longobárd-avar katonai erő, királyukat megölték, központjaikat, falvaikat feldúlták. A győzelemért cserébe az avarok megkapták a Tiszától keletre eső gepida területeket, melyeket szinte azonnal el is foglaltak, oda betelepültek. A longobárdok nagyon gyorsan felismerték, hogy az avarok személyében a gepidáknál sokkal veszélyesebb szomszédságot szabadítottak magukra, ezért 568 tavaszán – egy évvel a győzelem után – egész népükkel felkerekedtek és elköltöztek a mai Lombardiába (Olaszország), így szinte az egész Kárpát-medencét átengedték az avaroknak.
Az avarok birtokba vették az Alföldet, a Dunántúlt, ettől kezdve egészen a magyarok bejöveteléig ők uralják mai hazánk területét, színes, gazdag keleti–ázsiai hagyományaik, kultúrájuk, tárgyaik ezernyi nyomát hagyva örökül a régészeti kutatásra.
Az avar kutatás a korai avar kor végét a 670/680-as években határozza meg, amikor a 626-ban lezajlott, csúfos vereséggel végződő bizánci ostrom után az avarok meggyengült hatalma újra helyreáll, és újabb ázsiai avar népcsoportok betelepülése után anyagi kultúrájuk egységessé válik. Ebből a jó száz éves periódusból származnak a jászberényi temetőnk sírjai.

A jászberényi avar temetőrészlet sírsorai észak-dél irányban húzódtak, maguk a sírok pedig mind nyugat-kelet tájolásúak voltak. (Ez azt jelenti, hogy a halottakat úgy helyezték a sírgödörbe, hogy a fejük nyugat felé legyen.) A mellékletek alapján három női és öt férfi sírt találtunk – de ez a meghatározás csak a mi szerény ismereteink alapján történt, antropológus (embertannal foglalkozó kolléga) még nem látta őket.

Ezek a sírok – hogy Móra Ferenc Jakab bácsijánál maradjunk – olyan közép-zenebonák voltak, se túl szegények, se túl gazdagok – a kevés tárgymelléklet és a megfigyelt temetési rítus viszont roppant érdekes volt. 
Azok a sírok, melyek igazán gazdagok lehettek, azok ki voltak rabolva, azaz a saját kortársaik, akik nagyon jól tudták, hogy mi minden került a sírba, feltehetően az éj leple alatt kisettenkedtek a temetőbe és ráásva az értékes tárgyakra, elemelték azokat. Ezt a sírrablást jól láttuk egyrészt a sírgödör szabályos alakját megbolygató rablógödörből, másrészt a csontok összevissza szórt helyzetéből. Hogy mit vihettek el? Természetesen nemesfémet, aranyat. Csak gyanakodhatunk a hasonló korú sírok alapján, melyek szerencsésen megúszták ezt a korabeli fosztogatást: értékes ékszert, aranyboglárt, arany fülbevalót, ruhadíszt, mindenképp aranytárgyat kerestek. A haszontalan vaseszközök, agyagtárgyak, filléres gyöngyök nem izgatták a rablókat, azok benne is maradtak a sírban. Nem tudjuk, hogy a rokonok hogyan reagálhattak erre a rablásra, észrevették-e egyáltalán, az viszont biztos, hogy bennünket alaposan kihozott a sodrunkból. És nemcsak azért, mert kiemelték az igazán „cukros” leleteket, de még inkább azért, mert összekavartak mindent, ami ott maradt. Például a 314. objektumszámú női sír ún. láncos fülbevalóját szétszórták a csontok közé, pedig micsoda öröm lett volna eredeti, viseleti helyzetben megtalálni! Ez az ékszer nem más, mint egy fülbevalópár, melyet hosszú, bronzszemekből összeállított lánc kötött össze, melyet vagy lelógatva, a mellkason viseltek, vagy az áll és a fejtető között többszörösen áttekerve. A sírrablók a fülbevalókat el is vitték, csak a szétszakított bronzlánc darabjai maradtak meg. 

A bevezetőben azt írtuk, hogy tíz sír került elő. Hogy ez kettővel kevesebb, mint a női és férfi sírok száma? Igen, ugyanis két sírban nem ember volt, hanem egy-egy, gazdájuk mellé eltemetett ló! Ez egyben a temetőnk érdekessége is: a lótestek nem egy gödörben feküdtek a halottal, ahogy ezt az avar korban gyakran tapasztaljuk, hanem teljesen önálló gödörben, ami méretében, elhelyezkedésében is pontosan illeszkedett a sírsorba. Már az emberi testeket is feltűnően szűk (mindössze 60-70 cm széles, 200 cm hosszú) gödörbe földelték el, a lovakat is pont ilyen méretű sírba tették. Elképzelhető, mennyire szűkösek voltak ezek a gödrök a keleti lovasnomádok által tartott kistestű, de akkor is 350-400 kilós lovacskáknak. A feltárás során azt tapasztaltuk, hogy a sírgödör két végében lemélyülés volt, és ebben találtuk meg a lovak lábcsontjait, „álló” helyzetben. Valószínű, hogy a még élő lovakat beterelték a kiásott gödörbe és ott döfték le azokat, a test pedig tehetetlenül belerogyott a szűk sírba. (Bevallom, harcos állatvédő lelkemet még ezer év távlatából is elborzasztotta ez az eljárás.) A lovak fel voltak szerszámozva: szájukban zabla, két oldalukon kengyel, a szíjazatot csatok tartották és kerek, füles veretek díszítették. Nyereg nyomát nem észleltük, de a fából, bőrből készült nyereg nyom nélkül is elenyészhetett. A lósírokban egy-egy lándzsa is volt, ami a harcosok fegyverzetéhez tartozott. 

Mindenképp érdekes, hogy kik voltak azok a halottak, akik a lovak gazdái lehettek. A lósírok mellett, azoktól balra (délre) találtunk egy-egy harcossírt. A 307. objektumszámú különösen izgalmas, ugyanis a halott jobb oldalára ráfektették a kb. 130 cm-es íját. Az íjnak csak a csont merevítői maradtak fenn, a fa része elenyészett, de eredeti helyzetében volt. Ennek a lovas íjásznak egészen különleges öve volt, amit négyzetes és háromszögletű veretekkel díszítettek, összefogására pedig egy jó tenyérnyi bronzcsat szolgált. Az övdíszek elütnek a korabeli, vékony lemezes övveretektől, masszív, öntött bronz, de formájuk sem illik az avar ízlésbe, inkább germán előképekre vezethetők, mutatva, hogy a korai avar kor magába olvasztotta az itt élő, legyőzött gepidák hagyományait is. A bolygatás miatt nem tudjuk, hogy viseleti helyzetben volt-e egy szintén germán ízlést tükröző, csontból faragott ún. púpos hátú fésű is, melynek csak szétszórt töredékeit találtuk meg. A germánok eredetileg kontyfésűként használták.

Jászberényi avarjaink nagy gyűjtögetők is voltak. Fura, de ezt máshol is tapasztaltuk, az avarok szívesen összeszedték a megelőző korok tárgyait. Ezeket a földbe mélyített házaik, szemetesgödreik vagy épp sírgödreik kiásása során előbukkanó, szép vagy csak egyszerűen érdekes holmikat valószínűleg nagy becsben is tartották, ha még a halottaik mellé is odateszik. A Kövér-tanyánál egy női sírból vaskori kelta üvegkarperec töredéke került elő – a szépséges, mélykék színben játszó tárgy még töredékében is megmozgatta a fantáziájukat. Hogy hol találták, nem tudni, a feltárt területen nem voltak kelta emlékek. Annál több szarmata, így kerülhetett egy gazdag, övveretes férfisírba egy szarmata bronz térdfibula (ruhatűző tű). Használni már nem lehetett, tűszerkezete letörött, de még így is avar harcosunk tarsolyába került a tűzcsiholó vas és a kovakő társaságába. Sőt, ez az avar atyafi még egy őskori kőbaltát is birtokolt, a finom erezetű kőbaltát átalakították és fenőkőként használták.
A 304. objektumszámú női sírban pedig egy olyan orsókarikát találtunk, ami jellegzetes szarmata, vörös színű agyagedény töredékéből készült. Ilyen orsókarikát maguk a szarmaták is gyakran készítettek, tehát könnyen lehet, hogy ez az avar hölgy csak „újrahasznosított” egy megtalált példányt.

Végezetül szót kell ejtenünk a temető sírjainak alakjáról, a temetés módjáról is. A kutatás ma azon a véleményen van, hogy sokkal nagyobb a száma a koporsóban eltemetett avar halottaknak, mint amennyi fa koporsónyomot meg tudunk figyelni az ásatásokon. A mi feltárásunkon sehol sem mutatkozott koporsó nyoma, mégis biztosak lehetünk abban, hogy a halottakat, talán mind a nyolcat, koporsóba fektetve indított el túlvilági vándorútjukra. Egyrészt a hátukon fekvő vázak vállai, medencéje szélesen kiterült, ami nem képzelhető el, ha a testet közvetlenül föld veszi körül. Másrészt a láda alakú koporsó nyomának tartják azokat a sír végén mutatkozó lemélyüléseket is, mely négy esetben is megfigyelhető volt. Úgy rekonstruálják a koporsó helyzetét, hogy a lábakon álló láda lábát ebbe a mélyedésbe süllyesztették bele. De koporsóra utaló nyom az is, ha a csontváz nem a sírgödör alján fekszik, hanem attól néhány centiméterrel magasabban – ahogyan 47. objektumszámú sír halottja. 

Felmerülhet a kérdés, ha itt ez az avar temető, hol lehetett az avarok települése? Ezt most még nem tudjuk. Az biztos, hogy az általunk feltárt területen – azaz a közelben – nem volt semmilyen avar falu. Távolabb kell azt keresni, talán a Zagyva-parton, az élővíz közelségében. A környék szisztematikus terepbejárása adhatna csak választ – idővel erre is sort kerít majd vagy a Damjanich János Múzeum, vagy a jászberényi Jász Múzeum.

-------------------------------------------

Amikor a körülmények által kikényszerített rohamtempójú ásatást vezet a régész, hajlamos futószalagon gyártott objektumok sorának tekinteni a feltárást, gyakran nincs idő elgondolkodni kint a helyszínen, ugyan milyen céllal ásták ki ezek az emberek a köbméteres gödröket, mire szolgáltak azok a nyúlványok a gödrök szélén, hogy nézhetett ki egy cölöpökkel sűrűn rakott ház. Végül a sokadik gödör leírásánál mi régészek megállunk egy kicsit, összenézünk egymással és elmerengünk azon, hogyan érkezhettek meg ezek az emberek családjaikkal, állataikkal? Mit láttak meg ebben a helyben, ami megfogta és maradásra késztette őket? Hogyan állták körül szeretett, és feltételezhetően nagyon tisztelt halottuk sírját? Hisz ehhez nem férhet kétség, nagyon tisztelhették, ha a lovát is gondosan felszerszámozva, feldíszítve mellé temették.
Aztán persze egymás között konstatáljuk, hogy azért csináljuk ezt a néha monoton, kissé lélekölő munkát – az elemeknek kitéve magunkat, a hirtelen támadó szélviharok közben, ami pillanatok alatt szaggatja szét az összes papírdokumentációt, a hirtelen leszakadó eső elől futva, hogy még mielőtt sártengerré válik a lelőhelyre vezető földút, kijussunk az autóval –, hogy a bennünk és másokban megfogalmazódott kérdésekre hiteles választ találjunk. 


Dr. Tárnoki Judit - Kelemen Angéla