Virtuális kiállítás - A megtalált idő
Virtuális kiállításaink megvalósítását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
MÚZEUMPEDAGÓGIA
Szolnoki Pantheon
A magyar kultúra napján a Damjanich János Múzeumban található Pantheont ismerhetik meg az érdeklődők online.
A képkeret világa
A képkeretező (üvegező, aranyozó) mester munkatárgya elsődlegesen maga a kép. Ami fajtáját, féleségét tekintve lehet táblakép (vagyis fatáblára, vászonra stb.) festett, elmozdítható festmény. Lehet hátoldalán kemény tartólappal (lemez, karton, üveg stb.) kitámasztott, vagy arra rákasírozott papírra, textíliára rögzített rajz vagy fénykép. Amit aztán – tanult mestersége ismeretanyagának szabályai szerint a képkeretező műhelyében munkába vesz és elkészíti a megrendelővel egyeztetett igények és lehetőségek szerint a munkadarabhoz illő és szükséges foglalatot, a keretet. Ami a Művészeti Szótár meghatározása szerint nem más, mint a „kép szegélye, amely a kompozíciót összetartja és a környezettől elhatárolja.” Vagyis egy, a képet körülfogó, azt tartó-védő egységként érvényesítő szerkezet.
A domború (pozitív) minták alapján válogatták össze és tervezték meg az elkészítendő keret díszítményeit. Ezekről negatív lenyomat készült, ebbe öntötték bele a polimentet vagy a mixtiont, ami száradás után zsugorodott és magas olajtartalmánál fogva könnyen kiesett az alapból, így az ismét felhasználható volt. A megfelelő számú díszítmény elkészítése után az időközben megszilárdult mintákat gőzöléssel tették ismét képlékennyé, s a profilírozott kerethez idomították. Ekkor a nedvszívó, enyves hegyikréta masszával lealapozott keretet benedvesítették, s a ráhelyezett, magas enyvtartalmú anyagból készült minta hozzáragadt. A polimentrétegek felhordása és száradása után a felületet aranyozták vagy festették.
Fotók: Damjanich János Múzeum – Urbán Ágoston képkeret készítő és aranyozó műhely raktárkiállítás (Méri Tibor)
Forrás: A képkeret világa
Időszaki kiállítás a Damjanich Múzeumban 2004.
Szerkesztette: Szabó István
A tanulmányokat írták: Szabó István és Gulyás Katalin
Ilyen tavasz csak egy volt életemben...'
„Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben”
Görgey Artúr 1849 tavaszára gondolt, amikor ezeket a szavakat leírta.
Kedves Múzeumbarátok, kedves Látogatóink!
Reméljük, hogy ilyen tavasz nekünk is csak egyszer lesz életünkben, mint ez a mostani. A múzeum kapuja zárva van a látogatók előtt, és nem tudjuk, hogy mikor rendezhetünk újra kiállításokat. A korábbi kiállításainkról készült dokumentumok mára muzeális darabokká váltak. A „digitális fiók” mélyéről előveszünk ezek közül néhányat, amelyek emlékezetesek voltak számunkra, és reméljük, hogy Önök is szívesen megnézik újra.
2009-ben egy kiállítással emlékeztünk a Görgey által említett 1849 tavaszára, a Tavaszi Hadjárat 160. évfordulójára. A témához kapcsolódóan több nagy kiállítás megrendezésére is sor került (Debrecen, Budapest Történeti Múzeum), ám a legelső a március 5-i második szolnoki ütközet kapcsán, a Damjanich János Múzeumban nyílt meg. Ez alapvetően magángyűjtők (így Dobák Géza, Máday Norbert, Hermann Róbert stb.) anyagain alapult, de számos közgyűjteményekben őrzött ritkaság is bemutatásra került.
Damjanich János honvédtábornok szablyája.
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum tulajdona
Knézich Károly honvédtábornok II. osztályú katonai érdemrendje.
Szinyei Béla, Knézich Károly leszármazottja felajánlása nyomán volt látható a kiállításon.
Díszszablyák Máday Norbert gyűjteményéből
Egy kiállítás képei – Idősebb Szlávics László ötvös, szobrász- és festőművész (1927-1991)
Idősebb Szlávics László a magyar szürrealista szobrászat és festészet legkiemelkedőbb alkotóinak egyike. Művészetében az eszmei, gondolati, kritikai indíttatásnak máig ható szerepe van. Egzisztencializmusa, melyet körülleng az atmoszférikus szürrealizmus és a metafizikus állandóság, egyéniségéből, személyiségének mélyéről fakadt. Művészete hiteles és egyedi a kortárs magyar szürrealisták között. Európa haladó kortárs művészeivel párhuzamosan kibontakozó művészete nem utánérző alkotói életmű. A történelem viharai és társadalmi igazságtalanságai által behatárolt sorsa ellenére, zsenijével alkotta meg azt a kivételes életművet, melynek javát az idén, a magyar kultúra napján nyílt tárlaton tudtuk nagyközönségnek bemutatni a Szolnoki Galériában. Az alábbi művek a kiállított anyagból történt válogatás.
Önarckép
Érdekes vallomása ez műve a művésznek önmagáról, a művészetről és arról, hogy mi határozta meg a művészi, festészeti fejlődését. Aki jártas a festészetben, annak bizonyára feltűnik, hogy Dalis bajusszal megfestett önarcképet láthatunk. Levágott fejű önarcképet, melyből minő borzalom, folyik a vér, és le van lakatolva. Ez aztán az elmebaj hihetik, de elárulom, ez még nem az, az ennél sokkal rosszabb, és nem is hoz létre ilyen alkotásokat. A festő, aki párizsi útján 1967-ben eredetiben is láthatta Dali műveit, nagyra tartotta a katalán festő technikai tudását, megoldásait, de nem epigonizálta és nem is érezte sajátjának tartalmilag. Szlávics, bármennyire is nem úgy tűnik, sokkal mélyebbre megy művein, mint Dali. Egzisztencializmusa és szimbólumhasználata tudatos. Emiatt nehéz a befogadása és elfogadása. Egy gondolkodó művész, egy festő szobrász alkotásának befogadása, nem megy gondolkodás nélkül. Hiszen a félig tudattalan folyamat magja, mely generálja az alkotást, a teremtő gondolatból származik, akkor is, ha tudjuk, hogy maga az alkotás létrehozásának folyamata intuitív. Itt van például a felhőből kinyúló kéz, mely a vízből kinyúló gyertya fölé tartja tenyerét. Régi, ősi rituálé és üzenet, ami a vízszenteléshez kötődik, mikor a húsvéti gyertyát beleállítják a vízbe. A két elem egyesülésének, a világosság eljövetelének, és a megvilágosodásnak is szimbóluma. Ez azonban nem jár szenvedés és áldozat nélkül. A láng, mely megvilágít, meg is éget, és a vérző fej sem örömteli arcot vág, lakattal a nyakán. A szellem és gondolat, mely a szürrealizmus szabadságában megnyilvánul, el van zárva a külvilágtól. Nem megy áldozat nélkül, vérét kívánja a művésznek, teljes odaadást kíván, sokszor kitaszítottsággal és meg nem értéssel. A művészet és a szürrealizmus mélységei az egész embert kívánják, fél ember csak „fél” művet tud létrehozni. Aztán itt van ez a darumadár a tóparton, mely tisztán japán szimbólum, és szintén valaminek a beteljesülését jelzi. Igen, egy önarckép is lehet olyan vallomás, mely megmutatja nekünk, hogy az út lehet más, és egyéni, de a szenvedés, az átélés, az alkotás folyamata legmélyén, mindannyian ugyan azzal találkozunk, amihez személyiségünkből hozzáadva, önmagunkat megélve válik egyéni alkotás és életmű, mint idősebb Szlávics László életművében. Nem véletlen mondja a népi bölcsesség, hogy: „ Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ottan kell azt a megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.”
Áve Cézár
Egyszerű szobor, annál több ötlettel, és mondanivalóval. Van benne humor, irónia, groteszk. Benne van az élet, a történelem minden ellentéte, magasztossága és sokszor érthetetlensége is. De egyszerűsége ellenére benne van a mesterségbeli tudása is a művésznek. Ilyenkor szokták mondani: ilyet én is tudok! Csakhogy az alkotáshoz nem elég, hogy tudok hegeszteni vagy vasat vágni, és az sem, hogy van-e otthon csőfogóm és vízcsövem, meg kék festékem, hogy befessem a vaskönyök szélét kékre, hogy sugallja, egy arcot takar a sisak. Alkotást bármiből lehet létrehozni, de ahhoz, hogy abból művészet legyen, úgy kell megcsinálni, hogy magában hordozza az alkotó érzéseit, gondolatait, üzeneteit. Ahhoz, hogy egy szobrász miért használati tárgyakból rak össze műalkotást, az odavezető utat is meg kell érteni. Mert úgy van ez valahogy, hogy a művész lelkében él egy gondolat. Mondjuk, a cézárokat szolgáló katonákról. Arról, hogy mi a fene motiválja őket, hogy fél lábbal is Áve Cézárt kiáltsanak? Miért éljenez olyasvalakit, akinek a lába elvesztését, a rokkantságát köszönheti, hogy miként lesz az egyes ember konformizmusából tömeg idiócia. Igen, nem véletlen nem szerették Szlávics művészetét, és a tűrt kategóriába tartozott. Mert könnyebb tűrni és elhallgatni, mint megállni egy ilyen szobor előtt és elgondolkodni. Ilyenek vagyunk mi emberek, úgy alapjáraton. De ha tudjuk, hogy ilyenek vagyunk és már azt is, hogy mikor és hogy válunk ilyenné, akkor talán érdemes ennek a szobornak a felemelt kezére gondolni, amely nemcsak a mindenkori cézárt élteti, hanem arra is figyelmeztet, hogy időben meg lehet még állni. Lehetőleg két lábon… mert erről szól a szobor.
Vadász
.jpg)
Legendák lovagja. Az idők végtelenségében lovagol, ez a lemezből, ívhegesztéssel készített szobor, mely egyik epikus darabja volt a kiállításnak. Nem csak a művész mesterségbeli tudásáról mesél, hanem az ő időtlen szürrealista világáról is. Nem tudjuk, honnan jön, és hová megy a bölényszarvas sisakjában, amely a legendák és képzelet birodalmába taszítja. A modern számszeríján kívül, légző palack van a hátán, amely egy gégecsővel csatlakozik hátulról a sisakjához. Egy vadász, aki megjárta a múltat, de aki már a jövőben is volt. A múlt, a jelen, és a jövő embere. Ő az, aki birtokolja és uralja az időt, és aki ezzel az időtlenségnek az ura is. Minden koron átlovagol a maga méltóságával, délceg tartásával. Az idők kezdete óta együtt mozog lovával. Együttmozgásukat gyönyörű kompozícióba rendezte a művész. Apró, domborított lemezdarabokból összehegesztve keltette életre álmai vadászát, aki az idők háborítatlan végtelenségében, a külvilágra fittyet hányva, az időn felülállva, sérthetetlenségének tudatában, lassú léptekkel, méltóságteljesen vonul be a hallhatatlanság birodalmába. Magával víve alkotóját is, a művészetek birodalmán keresztül.
Békegalamb
.jpg)
Picasso galambja után meglehetősen brutálisnak, megbotránkoztatónak és nyomasztónak tűnik, ez a bele kiontott, kardra tűzött madár, a világégés felett. A művész ugyanis nem a békevágyat festi meg, mint Picasso, hanem az embert és történelmét. Azt, ahogy mi emberek értelmezzük és megéljük a békét. Hangoztatjuk, hogy békére törekszünk, de szeretjük idézni a latin mondást: Si vis pacem, para bellum. Vagyis, ha békét akarsz, készülj a háborúra! Igen, mert miközben világbéke konferenciákat, meg mi fenéket tartunk, közben a világ túlsó felén írtjuk embertársainkat, de legjobb esetben is hozzájárulunk, fegyverekkel, pénzel miegymással. Ezért így festette meg Szlávics László, a maga is frontot megjárt művész, a béke madarát. Mert ilyen cinikusan állunk hozzá mi emberek, akik kardra tűzve sütjük meg a béke madarát a világégés felett. Ítéletnapi világégés ez, de nem az Isten ítélete szülte, nem kell már nekünk ehhez más segítsége. Megteremtjük mi magunknak a saját ítéletnapjainkat. Talán már kezdik érteni, miért is nem kedvelte a hivatalos kultúrpolitika a művészt a „béke táborában”… Csak félve merem megkérdezni, és mindenki csak magába válaszoljon, változunk-e valamit amióta a művész megfestette ezt a képét ötven évvel ezelőtt? Vagy azóta is így bánunk a béke madarával?
Sámán
Ez a Sámán, nem az a Sámán, mármint nem ember. Csak a „díszlete”, a maszkja, a ruhája. Lába sincs, csak egy bot, mely már elkezdett kihajtani. A művész itt nem egy indián, vagy akármilyen törzsi sámánt mutat be alkotásában, hanem a SÁMÁNT. Mindazt belesűrítve, ami a beavató, közvetítő és megáldó erő és hatalom lényege. Ránézünk, csupa szimbólum. Ráadásul palástja is lila, mely a bűnbocsánatnak és a bűnbánat színe is kultúránkban. Palástján bogár mászik, jelezve, élettelen díszlet, mely azonban maga a létezés minden energiája. A szellem ő, mely magába hordja a létezés alapját, mely a növényektől az állatokig, az emberig bezárólag biztosítja a benne részesülők számára a kibontakozást. A földből hajt ki, és magába foglal mindent, mi növényi, állati és emberi, mindent, amit úgy hívunk, létezés és létező. Drámai szépségeivel, egy egzisztencialista művész vallomása a létezés misztériumáról.
Ítélet nincs
1981-ben festette a művész a magyar szürrealista festészet egyik ikonikus képét. Olyan mű ez, mint Dalinak az Emlékezet állandósága című képe a világ szürrealista festészetében.
Nem tudjuk, hogy miért maradt el az ítélet, és azt sem, hogy valamilyen ítélet, vagy az ITÉLET maradt-e el. Én hajlok az utóbbi felé, így a kép szimbolikája alapján. Mindenesetre nincs! Így vagy valaki, vagy mindannyian megúsztuk. Egy ítélet-végrehajtó hóhérbárd mered az égnek, melynek nyeléből fa sarjadt, de még ott van rajta valakinek, vagy valakiknek a vére. Mellette egy elvágott, véres bakancs. A szép, nyugodt, emberkéz művelte tájban a piros virágok, melyek pipacsok is lehetnének, furcsán véresre festik a szépen megművelt földet, melyből táplálkozunk. Nem lehet tudni, hol van, és legfőképpen, hogy mikor van, melyik korban. Merthogy megállt az idő. Beállt az emlékezet állandósága. A metafizikus-szürreális állandóság, melyben a cselekmény soha nem ér véget és soha nem változik, egyszerre van, lesz, és volt. Ilyen örök állandóság csak a szürrealista művészetben van, és az élet ritka, sorsdöntő pillanataiban… Csak egy pár bakancs van, és az ítélet-végrehajtó bárd is fává nőtte ki magát. Nincs, vagy nem is kell már ítélet. Nem azért, mert jobbak lettünk, hanem mert talán már kimondták, vagy kimondtuk magunkra. Ez a vér pedig soha nem fog megszáradni, Ábel vére ez, a mindenkori Ábelé, aki embernek született.
Az ítélet elmaradt, de mementónak örök állandóságában itt maradt a véres, szakadt bakancs, emberi sorsvándorlásunk emlékére, a fává meredt véres hóhérbárd alatt, hogy aki még mer, el tudjon gondolkodni rajta…
Ferencesek Szolnokon
Szolnok lakossága a 16-17. századi török hódoltság alatt fogadta szívébe a kisebb testvéreket, mikor is Gyöngyöstől Szegedig hitküldéri szolgálatban látták el a hívek lelki gondozását. Világi papságról ez időben nincs ismeretünk. 1685-ben a felszabadított városba a lakosság kezdett visszaköltözni, így az átmeneti papi ellátás már kevésnek bizonyult. A szolnokiak állandó szerzetest kértek a Legszentebb Üdvözítőről elnevezett Rendtartománytól, így vette kezdetét a több mint 260 éves ferences megtelepedés a városban P. Somogyi Bernardin személyében.
Legelőször a török mecsetet és a környező épületeket vették birtokba. Az itt kialakított templom azonban nem volt megfelelő az egyre népesebb városnak, ráadásul mind a Thököly féle felkelés, mind a Rákóczi-szabadságharc nagy pusztítással járt. A lakosságot megtizedelték, a templomot szétdúlták.
A ferencesek nem hagyták magukra a szolnokiakat, a mostani Belvárosi Szentháromság Templom környékén ütötték fel sátraikat és építettek náddal fedett kunyhókat. Ez után kezdődött el a mostani (Belvárosi) templom és a rendház építése.
A lakosság lelki gondozásán kívül iskolát építettek, tanítottak és a szegénygondozásban is fontos szerepük volt.
1950-ben az akkori hatalom „visszavonta” működési engedélyüket, a kolostor felszámolásra került, könyvtáruk, kolostori berendezésük egy része pedig a gondviselésnek köszönhetően kerülte el a teljes megsemmisülést. Ezen tárgyakat mutattuk be a 2019-ben megrendezett kiállításon.
Az utolsó adatok szerint 1947-ben 14 rendtag lakott Szolnokon, akik közül 9 pap volt. A plébániához 15.000 hívő tartozott.
Historia Domus:
Háztörténet – a rendházak és plébániák történeti kutatásának legfőbb forrása. A házfőnök vezette latin nyelven. Szolnokon 1731-es keltezéssel kezdődik az első kötet, melyben krónikaszerűen, időrendben a szerzetesközösséget érintő legfontosabb eseményeket örökítették meg.
Könyvtartó: A könyvtartó hátoldalán a következő véset olvasható: „Isten dicsőségére faragta Reichart Vilmosné Szolnok, 1909 husvét”
Kereplő:
A nagy kereplő a szolnoki templom tornyában volt elhelyezve, nagycsütörtök estéjétől a nagyszombati föltámadási szertartásig a harangokat helyettesítette.
Csete Balázs keze vonása után
címmel 2013. március 12-én nyílt meg az akkor 120 éve született jászkiséri rajztanár, néprajzkutató munkásságát felelevenítő kiállítás múzeumunk időszaki kiállítótermében.
Csete Balázs a Damjanich János Múzeumnak ajándékozta gyermekjáték-gyűjteménye, rajzai, kéziratai legnagyobb részét, valamint könyvtárát és 8 évfolyam részére készített teljes rajz tanmenetét. Grafikáiból, rajzaiból 1995-ben nyílt kiállítás, az általa gyűjtött gyermekjátékokat tanítványai – a Csete Balázs Honismereti Egyesület keretében – ma is készítik, készítésüket játszóházakban tanítják. A hét évvel ezelőtt készült kiállításon Csete Balázs pedagógus egyénisége, igényes rajztanári felkészültsége kapta a fő hangsúlyt, ezért hozzá múzeumpedagógiai foglalkoztató füzet is készült, valamint a jászkiséri Csete Balázs Honismereti Egyesület tagjai játszóház jellegű játékkészítő foglalkozásokat tartottak.
A kiállítást rendezte: Dr. Gecse Annabella
Üres a tanteremnek berendezett kiállítás, hasonlóan sok jelenlegi tanteremhez
A vitrinekben Csete Balázs tanítványainak játékai a múzeum néprajzi gyűjteményéből
Tanári asztal Csete Balázs aktív pedagógus időszakából saját rajz tanmenetével
„Nincs visszataszítóbb, mint a szépnek eltorzított, de fölismerhető képe” – írja a népművészeti motívumterveket kiegészítő betű- és szépírásminta.
Kezdőhet(ne) a rajzóra.
A világ tanulását kezdjük a saját környezetünkkel. Játékok az egykori falusi gyerekek számára elérhető alapanyagokból
Gyerekkorban a játék munka, hogy felnőttként a munka lehessen játék.
A férfimunka eszközei kicsiben
Az elsősök rajz tanmenetének részlete tablón – és Csete Balázs saját munkája üveg alatt
„Csete Balázs keze vonása után” tervezett múzeumpedagógiai foglalkoztató füzet
Az egykori tanítványok – a Győri házaspár közvetítésével – ma játszóházi csoportot alkotnak.
„Régi” gyerekek, azaz Csete Balázs tanítványai a padokban – és érkezik az utánpótlás, a szolnoki Tiszaparti Római Katolikus Általános Iskolából.
Mindenki megkeresi a neki tetsző játék készítőjét.
Így készül az ízikszekér.
A csuhé-és textilvirágok szinte azonnal sikerülnek.
Az ördöglakat nagyon ravasz.
Pomádé király új ruhája hangokban: csak a tiszta szívűek hallják az ízikhegedű hangját.
A tanterem megtelt. Kívánjuk, hogy mai tantermeinkkel is így legyen!
A szolnoki Damjanich Múzeum 2014-ben ünnepelte alapításának 80. évfordulóját. A jeles alkalomból rendezett kiállítás az előző másfél évtized gyarapodásaiból válogatott. A látogatók a képzeletbeli Damjanich utca 80. számú házba bepillantva találkozhattak a múzeum új szerzeményeivel.
HABOS ISLER ÉS SAROKHÁZ
(időszaki kiállítás; 2011. nov. 9. – 2012. febr. 5.)
A kiállítás Szolnok egyik hajdani nevezetességét helyezve a középpontba négy jellegzetes XX. századi időmetszetben kívánt a látogatóknak lokális történeti ismereteket nyújtani. Apropóját az adta, hogy 1911-12-ben a Jánszky–Szivessy építészpáros tervei alapján, az akkor fénykorát élő szecessziós stílusban alakították át a szolnoki Kádár-féle házat, melyben folyamatosan cukrászda működött több mint 100 évig.
A kiállítás két síkon mesélte a történetet: 1. a cukrászda története; 2. a várostörténeti szál. E két sík térben is elkülönült. A cukrászda története a kiállító terem közepén elhelyezett négy enteriőrrészletben jelent meg. A terem közepén lévő osztásoknak megfelelően, időben a középső negyedekkel szinkronban tagolódott a falak mentén megjelenített várostörténeti kaleidoszkóp a „mit láthatott, mi vehette körül Szolnokon az eltelt évszázad alatt a cukrászdában üldögélő, fagylaltozó, süteményt majszoló vendéget” gondolat jegyében.
Az első megjelenített korszak, az 1910-es „boldog békeéveket”, az idősebb Kádár Kálmán tevékenységét, vállalkozásának indulását, a ház felépítésének időszakát állította középpontba. A várostörténeti részben a Kádár-házban működött neves fényképész, Szigeti Henrik kirakatát rendeztük be archív fotóinkból, egyaránt megmutatva a mester magas szintű szakmai tudását, illetve jellegzetes szolnoki arcokat, korabeli viseleteket. A korszak emblematikus épülete, az utcát lezáró szecessziós stílusú kereskedelmi bank kinagyított képe erősítette stílusegységet, mely a cukrászda épületén, tárgyain, de még a különböző boltok, iparosok számolócéduláin is megjelent. A korszakban a nyilvános társas érintkezés jellemző tere városunkban is a kávéház volt, ebből adott ízelítőt a berendezett kis kávéházi sarok.
Az 1919-es ostromot kiheverő Szolnok életében a kiállításon megjelenített következő időszak, az 1930-as évek volt. Emblematikus épületének a Szapáry utca kanyarulatában 1926-ban épült Nerfeld-házat választottuk. Ez a korszak ismét a szolid növekedést, a stabil városi fejlődést hozta el Szolnok számára, a Kádár cukrászdának pedig egyenesen fénykorát jelentette. A világháború után leáldozott a kávéházaknak, a rombolás-kirablás után újrakezdő, termékei és a vendéglátás minőségére mindig is sokat adó, választékát újításokkal szélesítő cukrászda ekkor vált fogalommá Szolnokon, s jóval szélesebb körben is ismertté. A várostörténeti fejezetben a Szolnok és Vidéke Ipartestület (székháza a cukrászdától a 3. épület) kapott hangsúlyt. A benne tömörülő jellegzetes szakmák (kalapos, szabó, lakatos, bádogos, asztalos, cipész) szerszámkészletéből, termékeiből mutattunk be egy bő válogatást. Itt nyílt lehetőség a Kádár leszármazottaktól kölcsönbe kapott cukrászati eszközök bemutatására is, hiszen Kádár Kálmán tekintélyes iparosként több mint egy évtizedig volt tagja az ipartestület vezetőségének.
Az 1938-as légoltalmi plakát a korszak lezárulására, s a város 1944-es nagy pusztulására utal. Az 1948-50-es rendszerváltást mint törést az egykori Faragó-féle könyvesbolt kirakatának berendezett, a két korszak határán álló vitrin szimbolizálta.
A következő időmetszet, az 1970-es évek, nem a cukrászda, hanem inkább a város történetében volt fontos időszak. Szolnok 1975-ben ünnepelte fennállásának 900. évfordulóját, s az ünnepségsorozat eseményei hangsúlyozva jelentek meg a sarokban kialakított szobabelső enteriőrjében is (meghívók programfüzetek stb. formájában). E privát jellegű tér bemutatása a magánélet, a fogyasztás megnövekedett jelentőségét emelte ki. A korszak emblematikus városképi részlete a kereskedelmi bank helyén felépült pártbizottsági épület (a ’Fehér Ház’), hátterében a Pelikán Szállóval, a ’70-es évek közepére a letarolt belvárosi utcák helyén kialakított új városközpont reprezentatívnak szánt épületével.
A Kádár cukrászda története más ívet rajzolt ki. Az ifjabb Kádár Kálmán nagyigényű újrakezdési kísérletét derékba törte korai és váratlan halála. Ezt hamarosan (1949 végén) az üzlet államosítása követte, amely együtt járt a cukrászda ’Kádár-korszaka’ igényes infrastruktúrájának gyors hanyatlásával is. A felhalmozott tudás és tapasztalat azonban nem semmisült meg, csak alkalmazkodni kényszerült: a ’cukrászzseni’ Hegedűs László továbbra is az államosított cukrászatban dolgozhatott. Az egykori Kádár cukrászda alagsorában működő üzem vezető cukrásza maradt egészen 1960-ig, ami biztosítéka volt annak, hogy a szakmai színvonal és a választék legalább részben megmaradjon. Kénytelenek voltak a régi kézműves hagyományok egy részét feladni, s a tömegtermelésre átállni, hiszen innen látták el süteménnyel, tortával az egész város cukrászdáit. Az özvegy Kádárné többé nem lépett be egykori üzletükbe, bár végig a szakmában maradt: a 60-as években az egyik modern eszpresszóban dolgozott, s azóta is legendás előadóesteket szervezett a fővárosi színpadtól eltiltott színészek (pl. Mensáros László) közreműködésével.
A kiállítás utolsó tematikai egysége jelen korunkba, az 1990-es évekbe kalauzolta a látogatót. Ekkor már állt a Nerfeld-ház/Centrum-sarok helyén korszakunk jellegzetes épülete, a Deák László által tervezett Árkád-sarok, mely a modern és az organikus építészeti hatásokat ötvözi. Az átkötést a Jászkun Vendéglátó Napok óriási plakátja képezte, amelyen Szolnok valamikori legrangosabb cukrászdájának Tündére változott neve csak hosszas böngészés után fedezhető fel egy szerény kávébemutató kapcsán. Megjelenítettük a cukrászda újabb, nosztalgikus jellegű berendezésének részletét (ahol pl. visszaköszön az első időmetszetben látható No. 14-es thonet szék új kivitelben), s a népszerű tortákat, süteményeket. A cukrászda padlásán 2006-ban felfedezett pár ’leletünk’: a 30-as évek végéről való, viharvert szállítólevelek, villany- és távbeszélőszámlák jelzik: a mai érdeklődőnek már csak efféle apró töredékek villantják fel a múltat. A mai várostörténetbe az újabb rendszerváltás plakátjait felvonultató hirdetőoszlop vezeti be a látogatót. Egyik adományázónktól megkaptuk a cukrászdáról és cukrászáról általa készített, s a városi televízióban 1988 körül bemutatott filmet. A kiállító teremben elhelyezett számítógépen végtelenítve ez a 12 perces film pörgött, melynek külön érdekessége, hogy a Tünde cukrászda egykori törzsvendége, a nyugalmazott megyei rendőrkapitány is felidézte benne emlékeit.
A hűtés története
Egyes vélekedések szerint a hűtő az emberiség egyik legjelentősebb találmánya, ma már természetesnek vesszük meglétét. A mostani megváltozott világban a hűtőszekrények szerepe talán még inkább felértékelődött. Ritkábban járunk boltba, de talán több olyan élelmiszert veszünk meg egyszerre, amelyek hűtést vagy fagyasztást igényelnek. A hűtést természetes és mesterséges úton lehet előállítani és fenntartani. Előbbi eljárásnak több ezer éves története van, míg az utóbbit háromszáz éve sincs, hogy alkalmazza az ember. Már az őskorban felismerték, hogy az alacsony hőmérséklet jelentős szerepet játszik az élelem minél hosszabb eltarthatóságának szempontjából. A tartósítás e korai szakaszát még természetes jéggel oldották meg. Jégbarlangokban, illetve kiásott vermekben tartották az élelmiszert. Ezek a lezárt kamrák melegebb hőmérsékletű időben is jó szolgálatot tettek a régmúlt emberének. A Kr. e. első évezredben már jelentős jégkereskedelemről beszélhetünk. A nagy távolságok miatt azonban a jég beszerzése és szállítása nem volt egyszerű feladat, és eleinte csak a kiváltságosok részesültek belőle. Az idők során a jég és a hó mellett alkalmazták hűtésre a párologtatást, illetve felhasználtak különböző hűtőfolyadék-keverékeket is. Egészen a középkorig kell eljutnunk, hogy felfedezzük a jég mesterséges létrehozásának kezdetét. Noha a mesterséges hideg előállításának első lépését William Cullen, a Glasgow-i Egyetem professzora tette meg (1748), a természetes jég szállítása és kereskedelme még a 19. században is jelentős gazdasági tényező volt. Cullen professzor etil-étert használó eljárását azonban a gyakorlatban nem kezdték alkalmazni. A 19. században azonban már rengeteg − a gyakorlatban is használt – újítás jelent meg: az első gőzzel működtetett hűtő (1805), a hűtés ipari felhasználásának kivitelezése (1856), Ferdinánd Carré által szabadalmaztatott, abszorpciós, vagyis hőszivattyúval működő hűtője (1859), illetve Carl von Linde ammóniás kompresszoros hűtőgépe (1876). Az első háztartásoknak szánt elektromos kisméretű hűtőszekrény megjelenéséig azonban egészen 1913-ig várni kellett. A következő fontosabb időszak már a freont használó hűtőkről szólt. Az önmagában nem mérgező, színtelen és szagtalan freon felváltotta a korábbi balesetveszélyes kén-dioxidot és ammóniát használó készülékeket, mígnem 1974-ben kimutatták a freon ózonrétegre és az üvegházhatás növekedésére gyakorolt károsító hatását. Az 1990-es években jelentek meg az első környezetbarát technológiát alkalmazott hűtők, miután betiltották az ózonkárosító gázok használatát. De hogy milyenek is a mai hűtők? Beépíthető vagy szabadon álló, egyajtós vagy „side by side”, alul vagy felül fagyasztós, A++ vagy A+++, és a technológia rohamos fejlődésének hála megannyi más különbnél is különb jellemzőt sorolhatnánk még fel…
A fényképeken a Damjanich János Múzeum Történeti, irodalomtörténeti és művelődéstörténeti osztályának gyűjteményében található, KAF Trade Mark márkájú 1900 körüli jégszekrény, illetve egy Lehel 100K típusú elektromos háztartási hűtőszekrény látható.
Fotók és szöveg: Méri Tibor
