Bemutatkozás

A Szolnoki Galéria története

Az 1899. augusztus 29-én felszentelt templom a szolnoki izraelita hitélet központjaként működött a negyvenes évekig, majd a háborút követően egy ideig a deportált zsidók lakásaiban maradt bútorok raktározására használták. Idővel állaga teljesen megromlott; a megfogyatkozott, elszegényedett hitközség képtelen volt helyreállítására. A hatvanas években a város megvette a templomot, és hozzákezdett rekonstrukciójához.

Az épület felmérését és átalakítási tervét Lombár Pál építész és Sedlmayr Jánosné építészmérnök készítette. Újjáépítése után a zsinagógát a város vezetése a Damjanich János Múzeum kezelésébe adta. Ezzel Szolnoki Galéria néven, kizárólag kulturális-művészeti profillal megkezdte működését az ország egyik legszebb kiállítóhelyisége. A városnak ezt a ma is látható ékességét a "zsinagógaépítő" Baumhorn Lipót ötödik munkájaként készítette.
Baumhorn Lipót építészt elsősorban zsinagógaépítő tevékenysége alapján méltatói a legnagyobbak között tartják számon. Ennek az építészeti ágnak a századforduló körüli évtizedekben ő volt egyik Európa-szerte legismertebb specialistája. 1860. december 28-án született Kisbéren. Bécsi egyetemi tanulmányok után Budapesten Lechner Ödön és Pártos Gyula építészek irodájában helyezkedett el, ahol 12 évig dolgozott. Lechner a századforduló magyar építészetének legkimagaslóbb alakja volt, aki szemléletének, stílusának kialakulására, fejlődésére is maradandó hatást gyakorolt: dekoratív és keleties építészeti elemek iránti vonzódása Baumhorn építészetére is jellemző lesz. 1894-től haláláig önálló tervezőként működött, a húszas évek végétől vejével, Somogyi Györggyel együtt. Első önálló megbízatása az esztergomi zsinagóga volt 1888-ban, mely még a késő romantika jegyében született. Ezzel alapozta meg hírnevét, s a nagyobb városok zsidósága hamarosan egymással szinte versengve őt bízta meg temploma megformálásával. Csaknem minden jelentősebb megbízást ő kapott és ezzel kifejlesztett egy sajátos zsinagógastílust, mely az eklektikus jegyek mellett szecessziós hatásokat is mutat. Élete során 19 zsinagógát tervezett s épített a történelmi Magyarország területén, ezen kívül 7 átalakítása, bővítése viseli még keze nyomát.
Számos világi rendeltetésű épületével napjainkban is találkozhatunk, pl. Szegeden a Széchenyi téren az egykori Szeged-Csongrádi Takarékpénztár palotája és Horváth Mihály utcai bérháza, de ő tervezte a salgótarjáni üveggyár és a győri Királyi Tábla épületeit, Temesvárott a Temes-Béga Vízszabályozó Társulat palotáját, az Állami Felsőbb Leányiskola épületét, a Lloyd palotát, Újvidéken az Újvidéki Takarékpénztár székházát, Budapesten a Csata utcai iskolát, a millenniumi kiállításra a papír- és sokszorosító ipar csarnokát, valamint számos lakóházat (Újvidék, Temesvár, Szeged). Budapesten hunyt el 1932. július 8-án. Sírkövére legjelentősebb alkotása, a szegedi új zsinagóga jellegzetes kupoláját vésték.
Az 1898-99. folyamán felépült szolnoki zsinagóga az ötödik Baumhorn életművében a már említett Esztergom, Fiume (1895), Nagybecskerek (1896) és Temesvár (1899) temploma után. A szolnoki, a fiumei és a temesvári zsinagógák kisebb méretben mintegy előtanulmányul szolgáltak a nagy műhöz, a szegedihez. Valamennyi épület esetében szerencsésen találkozott a megrendelő közösség és vezetői, a vagyonos városi zsidó polgárok reprezentatív, építészetileg hangsúlyos templom iránti igénye és az építész részéről a megformálás igényessége és a vallási előírások alapos ismerete és betartása. Ennek a szolnoki zsinagóga az egyik legszebb, legsikerültebb példája.

Az 1890-es évek elején merült fel annak gondolata, hogy a szűk belvárosi utcában (1926 előtt Zsidótemplom, majd Csarnok utca) 1855-ben emelt egyszerű kivitelű régi zsinagóga (telke a jelenlegi Városi Művelődési Központ területén volt) helyett a szolnoki hitközség új, díszes, nagy befogadóképességű templomot építtessen. Telkét a város adományozta. A Tisza partján, a város egyik főutcája végén álló Medve kocsma és a környező épületek lebontása után Vaskovics Antal ceglédi építőmester 1898. március 1-én kezdte az építkezést, s a kész templomot a következő év augusztusa végén avatták fel.
A tervezéssel megbízott Baumhorn olyan épületet alkotott, melynek tömeghatása, szép arányai közvetlen közelről is érvényesültek, a Tiszántúl felől érkező utas számára pedig a barokk ferences templommal és a neogót református templommal együtt a jellegzetes szolnoki várospanorámához tartozott. Éppúgy magán viseli alkotója itáliai tanulmányútja (orvietói, sienai dómok gótikus elemei), mint Lechner hatását (kupolája feltűnően emlékeztet az Iparművészeti Múzeuméra!), vagy a németországi és elzászi zsinagógákon alkalmazott építészeti megoldásokat. E látszólag nagyon különböző elemeket finom érzékkel, mértéktartó ízléssel ötvözte egybe, s a létrejött impozáns épület: eklektikus zsinagóga. Baumhorn az egyházi építészetben az öntöttvas felhasználásának egyik úttörője volt, ezáltal nyílt lehetősége nagy belső terek kialakítására. Szolnoki templomában a női karzatot karcsú öntöttvas oszlopok tartják, melyeket dekoratív elemként is alkalmazott, s a kupola súlya is vasszerkezeten nyugszik.

A zsinagógatervező kezét szigorú vallási-liturgiai szabályok kötötték. A legalapvetőbb követelmény, hogy a tóraszekrény a régi, lerombolt jeruzsálemi templom irányában helyezkedjen el, a zsinagóga tehát Ny-K-i tájolású. Szintén fontos a nemek elkülönítése. A zsidó nők ugyanis csak hallgatói és nem cselekvő résztvevői a szertartásoknak, így számukra külön imahelyet alakítottak ki, melyet megközelíteni is csak külön bejáraton szabad. Ezért a szolnoki zsinagóga bejárati homlokzata is hármas osztású: a női karzatra vezető két kisebb ajtó fogja közre a kovácsoltvas díszítésű hármas főkaput, melyet nyolcszögletes, fiatoronyként a falkorona fölé nyúló falpillérek is hangsúlyoznak. A középső falszakasz magasabb, derékszögben záródó oromfalának csúcsára helyezték a mózesi kettős törvénytáblát. Baumhorn a falkoronán körben megismételte a homlokzat tornyocskáit, alatta pedig plasztikus fogazott vakolatdíszt alkalmazott. Gótikus hatást mutatnak a keskeny, ívesen záródó ablakok, valamint a főbejárat és az oldalajtók fölött lépcsőzetesen mélyülő félkörívben elhelyezett nagyméretű rózsaablakok is. A főhomlokzat félkörívén héber felirat volt olvasható, az oldalajtó fölött pedig ennek magyar fordítása: Áhítattal lépünk szent hajlékodba! Az épület központi eleme a nyolcszögletű kupola, alsó részén nyolc kis rózsaablakkal, csúcsán a Dávid-csillaggal. A zsinagóga belső tere két fő részből, az előcsarnokból és az imatérből áll. Az előtéren való keresztülhaladás a testi (kézmosás) és lelki megtisztulást egyaránt jelképezte. A csaknem pontosan négyzet alakú imatérben folytak a szertartások, a közös imák, a Tóra magyarázata. A belső tér kialakítása a neológ felfogást tükrözte. A vallás reformját sürgető, anyagilag gyarapodó, erőteljesen polgárosodó, a városi környezetbe már beilleszkedett, illetve a hagyományokhoz identitásuk megtartása érdekében szigorúan ragaszkodó ortodox közösségek között a szakadás hazánkban 1868-ban következett be. A szolnoki zsidóság túlnyomó része az új eszméket követte, a kis létszámú ortodox közösség az új zsinagóga felépítése után továbbra is régi templomát használta.



A reform nemcsak a szertartás új szabályozásából állt, hanem hatására a zsinagógák belső tere is módosult. A korábbi egyszerű templombelső helyett annak dekoratív és ünnepélyes kialakítására törekedtek. A nagytemplomban a tóraolvasó asztal és a szószék a frigyszekrény előtt kiképzett, két oldalról két lépcsőn megközelíthető, öntöttvas korláttal is hangsúlyozott emelvényre került át, s a rabbi és a kántor ülőhelye is itt nyert elhelyezést. E változtatással a hagyományos zsinagógák közepén álló bima fölöslegessé vált. A közösség tagjai a frigyszekrény felé fordított, helyhez rögzített padokban ültek, sorokba rendezve egymás mögött - a padok megváltása a hitközség jövedelmi forrása volt. A női karzat és az imatér közötti rácshoz már csak az ortodox templomokban ragaszkodtak, a neológok ezt elhagyták. Az újítások közé tartozott a liturgiába iktatott egyházi zene is orgonával és énekkarral, melyek a szolnoki zsinagógában a frigyszekrény fölötti, rácsozattal elválasztott karzaton kaptak helyet (a szomszédos református templom orgonistája orgonált, ezt vallásos zsidó szombaton nem végezhette). A tórafülke vagy frigyszekrény a zsidó templom legszentebb helye, ebben őrizték a kézzel írott, díszes tokban elhelyezett Tóratekercseket (Tóra=Mózes 5 könyve). Baumhorn megoldása a szolnoki zsinagógában mértéktartónak mondható: az imateret lezáró keleti falból lépcsővel és két karcsú oszloppárral emelte ki, s összhatásában az épület főhomlokzatára emlékeztet. Fölötte-mögötte emelkedett négyzet alapú emelvényen az ún. Dávid koronája (a belső átalakítás áldozatául esett), áttört csipkeszerű kiképzésével, körbefutó indadíszeivel, csúcsán a hatágú csillaggal méltón koronázta a frigyszekrényt.
A tórafülke két oldalán egy-egy ajtó (rácsozatán az orgonakarzat motívumai ismétlődtek) vezetett a tanácsterembe, amely kisebb vallási összejövetelek céljára szolgált. Két oldalán a rabbi, illetve a kántor szobája kapott helyet, ezeket az északi és a déli oldalról külön bejárattal kis előtéren keresztül is meg lehetett közelíteni. Ugyancsak innen lehetett feljutni a frigyszekrény fölötti kórusra. A zsinagóga színes üvegablakait a tehetősebb hívők adományaiból készíttették. Az egykori szolnoki zsinagóga vallási szimbólumai, berendezési tárgyai napjainkban már hiányoznak az épületről, az épületből, miután funkciója mintegy három évtizede megváltozott, profanizálódott. Templomból a múzsák templomává vált.